Ma szerencsés napotok van... Olyan dolog történt velem, ami blogírásra késztetett. A jövőben tudom, hogy így (is) kell írnom, mert ha rögtön leírom élményeimet, érzéseimet, akkor szerintem egy színesebb képet kaptok Koreáról.
Mi is történt ma? A szomszédom költözik, vagy ide, vagy el, nem tudom, de nem is lényeg. Itt voltak a munkások, hogy felpakolják a hollmikat a harmadik emeletre. Mikor épp órára igyekeztem, a bicajomat alig bírtam kitolni az emelővel felszerelt autótól és a kukák mellé támasztott kétszemélyes matrac miatt, mert ezek szinte teljesen eltorlaszolták a lépcsőház ajtaját. Az itteni költöztetés jó móka, nekem már kétszer volt szerencsém benne részesülni, az is megérne egy blogbejegyzést, de most nem ennek a leírása a lényeg. Itt a matrac a főszereplő...
Mivel nővérem és unokatestvérem jövő héten meglátogatnak, már hetek óta készülök a fogadásukra. Takarítottam, elpakoltam, átrendeztem a lakást, hogy minél kényelmesebben elférjenek és minél jobban érezzék magukat nálunk. Két hónapja egy felfújhatós matracot is szereztünk Dannyvel, hogy ne legyen gondjuk a földön alvással sem. Imádkoztam egyébként, hogy valaki a környékünkön dobjon már ki egy szép matracot, mert igen is megesik az ilyen.
Én nagy kukázó lettem itt Koreában, és nehogy azt higyjétek, hogy nem lehet kincseket találni! Mi az hogy!? A fél lakásunk bútorzatát a "kukából" szedtük össze, és senki meg nem mondaná, hogy ez a helyzet. Itt, a "ki a régivel, elő az újjal" a mottó érvényes, de ami igazán feldühít, hogy ezt már olyan szinten űzik, hogy a használt dolgok senkinek sem kellenek. Ez sokszor remek az olyan fajta embereknek, mint én, mert nekem semmi bajom a second-hand dolgokkal, sőt még jól is érzem magam miattuk, mivel újra felhasználásuk "zölddé tesz" és mindezt ingyen teszem.
Egyébként mikor megláttam azt a matracot az ajtó előtt, rögtön felcsillant a szemem, de sokan sürgölődtek-forgolódtak a költözés miatt, és biztos sem voltam abban, hogy az most épp a szeméthez tartozik, vagy csak épp félre tették a költöztetők későbbi bepakolásra, sőt a buszomat is el kellett érnem, így nem is gondolkoztam sokat, ott hogytam abban a reményben, hogy ha visszatérek, akkor az a matrac csak rám fog várni, hogy haza vigyem.
Viszont az itteni mentalitás - "ki a régivel" - abban szörnyű, hogy ha valakinek nem kell a portéka, akkor az másnak sem fog kelleni, így "zúzzuk darabokra, törjük ripityára, szaggassuk cafatokra" akció keretein belül használhatatlanná teszik a másnak kincsnek számító dolgokat. Sajnos ezzel a gyönyörű matraccal is ez történt. Mikor haza értem, csak arra gondoltam, hogy ott lesz a matrac, ott lesz a matrac, ott lesz a matrac, és már messzi távolból láttam, hogy bizony, ott vár az ajtó mellett. Mikor viszont közelebből is megvizsgáltam a helyzetet, észrevettem, hogy ennyi volt a reményem.... Teljesen darabjaira szedték, hogy még a hajléktalan se tudjon ráfeküdni, nem még hogy valaki azt ágynak használja. :-(
Sajnos nem ez az első eset, amikor hasonló élményben volt részem. Az előző lakásunkba "kukáztunk" egy gyönyörű, mahagónia kanapé szettet, viszont mikor el kellett költöznünk, az nem fért be az új lakásunkba. Fájó szívvel búcsút kellett mondanom a bútordarabtól. Viszont abban reménykedtem, hogy egy másik szerencsés család majd haza viszi, és náluk díszeleg majd. Az új lakásunkban töltött első reggelen nagy ricsajra ébredtünk, nem is értettem, hogy mi történik az utcán reggel 7 órakkor, ami olyan nagy zajjal jár. Kinéztem az ablakon, és kis koreai emberkék baltával és fejszével ripityára tördelték a kanapémat. A könnyem is kicsorult, mint ma a matrac miatt.
Szeretem Koreát, de van mit utálnom is itt. Jó lesz innen tovább állni, meg nem is.
